Az esküvőt követő héten szombaton hajnalban vissza indultunk Angliába. Ez mindig egy öröm, mert 12 órás az út, és sokszor rizikós elérni a vonatcsatlakozást Londonban, ha valami van a géppel. Ezért mindig ráhagyunk egy kis időt, hogy tuti mindig mindent elérjünk. Na de arra, ami ezúttal történt, arra nem tudtunk készülni.
Hajnali 3-kor keltünk, hogy fél ötre a reptéren legyünk.Tehát frissek és kipihentek vagyunk már induláskor. A checkinnél minden rendben ment, beszállás is sima ügy volt. Én szokás szerint rengeteg újságot vettem induláskor, hogy elég legyen minden unalmas percre. A repülőn az első cikk olvasása közben még felszállás előtt elaludtam - ami nem szokásom, mert nagyon gyűlölöm a felszálláskori gyomorliftezést. Akkor kezdtem ébredezni amikor a pilóta nem túl finoman, de letette a gépet. Gondoltam ezt olcsón megúsztam, végigaludtam ezt a kényelmetlen utat, de amikor kinéztem az ablakon, láttam a bazinagy BUDAPEST feliratot és éreztem, hogy valami nincs rendben. Újdonsült férjem ekkor megnyugtatólag odafordult és elkezdte magyarázni, hogy amíg én aludtam, szerinte leállt a hajtómű - vagy valamelyik fontos kütyü - a pilóta pedig bemondta, hogy a hibát Lutonon nem tudják orvosolni így visszafordulunk Ferihegyre. Persze az utasok elégedetlenkedtek és őrült telefonálgatásba kezdtek. A pilóta elmondta, hogy kb 15 perc és a hibát megpróbálják kijavítani, ha nem sikerül, akkor pedig maradunk egy darabig. Hát nem sikerült, úgyhogy leszálltunk a gépről, visszavonultunk a tranzitváróba, akkor még nem tudtuk, hogy a következő 8-9 órát itt fogjuk tölteni. A női mosdóban szóba elegyedtem egy hölggyel, aki láncban szívta el a cigiket, és elmesélte, hogy ő most repül életében először, hogy meglátogasson egy rokont Angliában, és hogy az elmúlt 9 évben nem sikerült őt erre rávenni, mivel nem mer repülni. Erre ezt kapja. Hát igen. Ez után egyébként még sikerült pár másik alkalmi barátra is szert tennünk, hiszen az ember mégiscsak társas lény. Közben eltelt 3 óra a felszálláshoz képest, így elkezdődött a kajajegy osztása világháborús stílusban. Közben többen elhagyták az ojjektumot és másképp próbálták elérni úticéljukat. A kajajegyben az volt a vicc, hogy a tranzitban lévő étterem már ki volt fosztva, de ha nem lett volna, akkor se tudta volna az az egy szerencsétlen lány kiszolgálni a 150 utast. Nagy nehezen kaptunk engedélyt arra, hogy kijussunk a tranzitból. Ehhez fel kellett szállni egy buszra, ami elvitt minket a két méterrel arrébb lévő kiszálló kapuhoz, ott kicsekkoltunk, útlevél ellenőrzés, miazmás, és máris lehetett odakint kajához jutni. Persze vizet és kávét már nem tudtam visszavinni a tranzitba, hiszen folyadékot bevinni nem lehet. Újra becsekkoltam tehát, sorbaállás, öv le, cipő le, stb... Reggel 6 helyett du 2.30-kor nagy nehezen felszálltunk tehát egy másik gépre, mert az eredetit már nem lehetett megszerelni (nem is bánom). Persze beszálláskor még adódtak problémák, az alvállalkozók által üzemltetett beszállítás nem tudta teljesíteni a feladatát, ugyanis lövésük nem volt róla hányan vagyunk a gépen, és kinek a csomagja van a raktérben. Ezért a gépen újracsekkoltak mindenkit. Majd a fentebb említett hölgyre teljesen jogosan rájött a pánikroham, és úgy döntött nem ez lesz élete első repülő útja, és családjával együtt elhagyta a gépet a felszállás előtt, persze sok hangos, intelligens beszólás követte mindezt. Ezután a repülés szabályai szerint sajnos újra csomagellenőrzést kellett tartani, mivel aki elhagyta a gépet, véletlen elvihette valaki csomagját. Ekkor már a tetőfokára hágott a hangulat a gépen.
Végül rendben fel- és leszálltunk. Persze a King's Crossról menő vonatunkat már jó rég lekéstük, így tapasztalatból már vártuk, hogy Ł200 körül lesznek az újabb jegyeink (hozzátenném, a korábbi jegyeink, amiket így nem tudtunk használni, Ł40-ba kerültek), és ha teli vonatot fogunk ki, még ennyi pénzért három órát állhatunk is a vonaton. Hálistennek le tudtunk ülni, és összesen 18 órás utazás után visszatértünk a ködös Albionba.
Utolsó kommentek