Húha, már megint mennyi minden történt, a krónika meg nem frissül.
Mi történt az üdüllés óta:
voltunk Take That koncerten, hatalmas élmény, az angol szórakoztatóipar a legjavát adta.
Néhány száraz számadat, csak hogy érzékeltessem minden idők legnagyobb Egyesült Királyságbeli turnéját: 35 koncert, ebből 29 az UK-ban, a többi néhány nagyobb európai városban, összesen 1.8 millió jegyet adtak el. Az összes eredetileg kiadni tervezett jegy elfogyott a kibocsátás napján, ezért iktattak be plusz napokat a programba.
Mivel a turné Sunderlandben kezdődött, tőlünk nem is olyan messze, így adta magát a dolog, hogy ha már Urszuszkának a TT az egyik kedvenc együttese tinikorából és amúgy is pár nappal a szülinapunk után lesz koncert, legyen hát ez a szülinapi parti. Ebayen azért bőven lehetett venni még jegyet, sőt ahogy néztem, a koncert előtt pár órával is (sőt a koncert után is volt, aki még árulta, a béna).
Mondjuk nem volt olcsó, de hát azért ilyen esemény nem minden hétvégén van, így utólag azt mondom, hogy bőven megérte. Mi a második napra vettünk ülőhelyet, de szinte végig álltunk, meg táncoltunk amennyire a hely engedte.
A legviccesebb az egészben az, hogy ha valaki nekem azt mondja gimis koromban, hogy én huszonvalahány évesen Take That koncertre fogok menni Angliában, valószínűleg jól kiröhögöm. Aztán íme, tessék.

























A szervezés nem hagyott kívánnivalót maga után, sok szervező példát vehetne az angolokról e téren. A bejutás-kijutás annyira sima, hogy kedvem lett volna ki-be mászkálni. Mindenhol segítők, szekusok, egészségügyi személyzet, kedvem lett volna rosszul lenni, csak hogy lássam milyen hatékonyan dolgoznak. :)
A turné apropója ugye az volt, hogy Robbie Williams elkokózta a pénzét kibékült a régi cimborákkal, így ismét öten álltak a publicum elé.
Az új közös albumukról, a Progress-ről játszottak néhány új számot, de bőven volt régi anyag is. Vannak számaik, amikre én, mint alkalmi fogyasztó azt mondom, hogy szeretem, kellemes, külső ráhatás nélkül is betöltöm a Youtube-on szívesen, pl. Never forget.

Nyelvi ötpercünk: vajon ki tudja helyesen, mit jelent a "Back for good"? Én sokáig abban a hitben éltem, hogy azt jelenti kb. hogy vissza a jóért, vagy hogy vissza, hogy jó legyen.
Ehhez képest Angliában kellett hogy megtanuljam, a "for good" jelentése örökre, forevör. Tehát örökre vissza.
Na.
Tehát bent vagyunk, nézzük a gyülekező tömeget (jó korán értünk oda, Urszuszka foglalt egy buszt, hogy biztosan odaérjünk :) ), vettünk valami innivalót, az is álomszerűen egyszerű volt, tényleg csak az nem jutott italhoz, aki nem akart, minden húsz méteren állt egy hűtőtáskás árus, valakinél sört lehetett kapni, valakinél bort, valakinél dobozos valamit, egy jó nagy zászló hirdette a hűtőtáskán, hogy mi a pia az árusnál. Ami nekem új volt, az a poharas bor, műanyag borospohár és a teteje lefóliázva, nagyon poén.
A közönség ivararányairól annyit, hogy kb. 5:1-hez volt a nők aránya, nahát.

Nem sok képet csináltam, gondoltam majd utólag szedek jókat a Flickr-ről. Ezt csak azért lőttem, hogy érzékeltessem a nézőtéren ülők összetételét.


















Előzenekar: Pet Shop Boys (peccsopbojz)
Hohó, mondom, ez jó, lesz itt retró hangulat! A két faszibácsi már akkor is öregnek tűnt, amikor én láttam őket először az MTV-n, de most meg aztán tényleg öregek (popbandához mérten, még mielőtt törzsolvasóink megsértődnek). A duó effektíve előbb létezett, mint én. Ez különösen a DJ-nél néz ki hülyén (tudjátok, az a tag, aki soha nem szól egy kurva hangot sem, bézból kalapot visel és úgy tesz, mintha a gombok meg a potméterek tekergetésének lenne bármi hatása a zenére, amit hallunk). :D
Amúgy ha megnézzük a Wikipédián, ők a valaha volt legsikeresebb brit popduó széltében-hosszában, én ezt azért nem gondoltam volna, én a kilencvenes években azt hittem, ők is csak egy banda a sok közül. A Go Westet mondjuk szerettem, sőt most is szeretem.
Most meg már ők az előzenekar. A show kicsit hakniszagú volt, négy fiatal táncos színes feszülős ruhákban próbálta kicsit fiatalosítani a műsort, túl nagy őrület azért nem volt a színpad előtt sem, de a közönség azért ünnepelte őket rendesen
Még a hangosítást meg kell említenem, ami kifogástalan volt, pont jó hangerő, pont jó hangzás.

Aztán jöttek a fiúk. Négyen. Lenyomtak pár számot, aztán levonultak, csak hogy utána az óriáskivetítőn feltűnjön Robbie, aki azután a képernyőről szó szerint kirobbant a színpadra, a Let me entertain you-val, a közönséget extázisba taszajtva ezzel. (Itt egy videó a belépőjéről, messziről ütősebbnek tűnt azért.)A számok között azért beszélt is bőven, főleg magáról. Lenyomott még négy számot, majd az önálló esthez csatlakoztak a többiek, volt önreflexió ott is, ami különösen tetszett, hogy az egyik ilyen számok közti szünet alatt koccintottak vörösborral, kivéve Robbie-t és Markot, akik tejjel koccintottak, utalva a közelmúlt alkoholproblémáira (nem ellátási problémákról van szó ugye).

























A látványra a fantasztikus szó jól illik, a fő színpad fölött egy hatalmas android tekintett le a földre, a nézőtér közepéig kinyúló kifutó egy nagy színpadban végződött, ahol a show jelentős része zajlott, természetesen óriási pirotechnikával, fények, táncosok, csilli-villi jelmezek, táncosok, fergeteg és még táncosok. Ahogy sötétedett, úgy durvult a show, a fő színpad felől egy óriási robot ("Om") indult el, először guggoló pózban, majd ahogy haladt a stadion közepe felé, úgy egyenesedett fel (a műsor címe ugye Progress, vagyis haladás, gondolom erre utal a motívum), de mindeközben rengeteg szám lement, íme a setlist. Néhány szám alatt a tagok is a robot testrészein tartózkodtak éneklés közben, majd a műsor csúcspontján a robot teljesen felállt, kitárta karjait, a szíve pulzált, igazán monstre jelenség. (A robot úgy 30m magas lehet, tippelgettük, hogy magasabban van-e a feje a stadion tetejénél. Olvasom utána a hírek között, hogy az egyik előadáson a mechanika megmukorodott, két tagot létrával kellett leszedni, hehe.)

A durvulás zenében is megnyilatkozott, a Love love című számuk az indusztriális hangzásával, torzított gitárokkal, pirotechnikával megtámogatva már-már rammsteini élményt nyújtott.
A közönség számára természetesen a Never forget jelentette a csúcspontot, teli torokból énekelte mindenki az arénában hogy "Neeeevöör!".




Végül jött a finálé, mi pedig boldogan és kissé fázva sétáltunk vissza a buszunkhoz, hogy aztán hazafelé is szóljon a rádióból - bár jóval halkabban - a Never forget.
Mi sem fogjuk elfelejteni az élményt sohasenem!