Már elnézést a címért, de tényleg így van ez most. Már kezdtem belefáradni a két hónapnyi állásvadászatba. Nap mint nap lefutottam a szokásos köröket a nagyobb és kisebb állásportálokon, a szerdai újságban, a kirakatok között, JobCenter Plusban, stb... Táblázatban vezettem, hogy hova, mikor, hol, milyen pozícióra pályáztam. Természetesen soha sehonnan semmilyen választ nem kaptam. Az önéletrajzomat és pályázataimat drága tolmács/szakfordító barátném időt és türelmet nem kímélve ellenőrizgette rendre, nehogy hiba legyen benne. Cover letterek százaival, valahol e-mailben, valahol levélben jelentkeztem, valahol személyesen voltam. Ennyire nem érne semmit itt 7 év munkatapasztalat, Masters Degree és fluent english meg german? Hát ennyire. Sokan mondogatták, hogy ne legyenek illúzióim, nem is voltak, de azért ennyire kemény helyzetre nem számítottam. Az önéletrajzomban egyébként minden benne van, ami győzelemhez kell, benne van az adószámom (ami nélkül itt rá se nézhet az ember a labdára, nem hogy bele is rúgjon), hogy EU citizen vagyok, és hogy minden jogom megvan arra, hogy itt dolgozzak. Nem szaporítom a szót, talán a válság, talán a kisvárosi miliő, talán a balszerencse, talán az évszak, de végigküzdöttem az elmúlt hónapot. A charity shop ugyan kellemes helynek bizonyult, de munka szempontjából túl sok kapcsolatot nem tudtam építeni (talán erről majd később írok egy külön beszámolót).
Akkor mégis hogyan lett nekem munkám? Egyszerű. Kapcsolatok és egy kis szerencse. Talán nagyobb részben szerencse. Minden ott kezdődött, hogy Mariannal megismerkedtünk egy szombat esti programon. Marianna ugyanazt élte végig itt Angliában, mint amit most én, csak ő épp angol férjjel az oldalán 17 évvel ezelőtt. Nagyon kedves és segítőkész volt, amikor elmeséltem neki, hogy mennyire nem találok munkát. Felhívta néhány barátját, köztük Rékát, aki szintén itt él az angol férje oldalán. A férj szemészorvos, a feleség pedig az optikai üzletet igyekszik felvirágoztatni, ahová épp embert keres. Na mármost ez nekem meg is felel. Tegnap voltam az üzletben, találkoztam Rékával, jól elbeszélgettünk a munkáról, Angliáról, minden féléről, és abban maradtunk, hogy pénteken végigcsinálok egy napot vele, aztán ha tetszik, megbeszéljük a részleteket. Tiszta, szép üzlet, kellemes környezet, malgabó patikájától kb 3 percnyi távolságra. Tökéletes volna. A nyelvi nehézségeken kívül nem tudom, mi okozhat itt problémát, de majd elválik. A másik munkalehetőség pedig egy iskolai állás volna, egyelőre beugróként. Mivel Mariannának elmeséltem, hogy első sorban iskolában szeretnék dolgozni teaching assistantként (főleg a kiváló nyelvi környezet miatt), ezért ez irányba is lépett kettőt a nevemben. Beszélt egy iskolaigazgatóval, aki javasolt egy személyes találkozót jövő hét hétfőn. Először beugró ebédeltetős és délutános tanítónénit keresnek, de beülhetek az órákra is, hogy belemelegedjek a teaching assistant szerepbe. Elég jól hangzik ugye? Én legalábbis a 2 hónapnyi eredménytelen munkakeresés után behidaltam ettől a két álláslehetőségtől. Hát ide sem kell más, csak kapcsolat...
Hogy mindez hogyan illeszkedik ahhoz a szakmához, amit otthon csináltam? Természetesen sehogy. Ez egy teljesen más világ, nincsenek kizsákmányoló ügynökségek meg zsarolós médiumok, nem kell mosolyognom a tragikusabbnál is tragikusabb hetilapok, tévék lejmolásához. Ha nagyon hiányozni fog a média és a biznisz világa és már úgy beszélek angolul mint a királynő, akkor elmegyek majd a BBC-hez vagy valamilyen ügynökséghez szerezni egy kis gyakorlatot, és annak fogok örülni...
Elkiabálni még mindig nem szabad, de egy kicsit azért lehet örülni :)