Ha már állítólag az esküvőnkről is szól ez a blog, legalább egy poszt szülessen má' a nagy eseményről. Mondá urszuszka magában vasárnap reggel.

Szoktam volt mondani félig viccesen, félig komolyan, hogy ha én ezt tudom kicsit több mint egy évvel ezelőtt Rómában, amikor is feldobásra került az a bizonyos kérdés, akkor lehet, hogy dühösen felpattanok és a "mitképzelsztemajdénfogommegszerveznimi???" mondatot jól odavágom. Persze ez csak vicc, mindenki azzal bíztat, hogy a szervezés az szervezés, de majd ha ott lesztek, rájöttök, hogy megérte. Ezt a percet várom már nagyon.

Mivel tudtuk, hogy vélhetően november - január magasságában elpályázunk kishazánkból, a lényeges dolgokat még ősszel lezavartuk. Írtunk egy listát a vendégek neveivel, így kiderült hányan is leszünk. Ennek megfelelően találtunk egy cuki helyet, próbáltunk ár érték arányban gondolkozni, és végül időpontot foglalni. Aztán malgabo elpályázott és maradtam én. A fogadó (esküvőnk helyszíne) természetesen megpróbált átb@szni úgy rendesen, de hál'stennek letettek róla. Később lett lelkészünk és anyakönyvezetőnk, tanúk is, családilag végigettük a menüt tisztességgel, próba jelleggel, volt ruhaszalon, cipőbolt, menyecske ruha, koszorúslányok, zenekar, forgatókönyv, fotógyűjtés, szerződéskötés, előlegfizetés, meghívó gyártás és a többi. Most pedig érkeznek a jól megérdemelt, alig várt családi morcogások, neadjisten sértődések. Urszuszka létemre el is mondtam a jegyesoktatáson, hogy két megemészthetetlen, gyötrő félelmem  akad az esküvő kapcsán, az egyik, hogy valaki nem tud eljönni (pl anyuka vagy apuka) mert mondjuk megbetegszik, illetve az, hogy valaki vérremenően besértődik mondjuk a levestészta hosszúságán vagy hasonlókon. Persze segíteni vagy hozzátenni a lehető legkevesebben szeretnének, csak valahogy az emberek szeretnek okosak és kritikusak lenni, ami nem baj, csak hát én is okos és kritikus vagyok :)

A másik kedvencem az az, hogy két mondatot hallgatok tél óta, amióta elkezdtük hirdetni az esküvő pontos dátumát a közeli családtagoknak. Az egyik az - természetesen az idősebb rokonok részéről - hogy ők ezt már úgysem élik meg (a nagypapámnak azóta sikerült is beváltania ezt az ígéretét, így kezdek érzékennyé válni ezekre a kijelentésekre), illetve az, hogy "tejóég, addig le kell fogynom"! Ez utóbbi mondatot valahogy mindenki úgy adja elő, mintha minimum a saját esküvőjére készülne. Ha mindenki valóban lefogyna az esküvőmig, akkor a legtöbbjüket alig ismernénk meg. A megszokott pocakkal rendelkező barátok beesett arccal és horpadt mellkassal jelennének meg a lagziba és a menü helyett csak egy kis salátát kérnének este 9 felé és a tortát is kihagynák :) Persze én is szeretnék lefogyni, de az más kérdés, hogy én nem fogok. Én megelégszem azzal, ha nem hízok el addig!

A legszebb és legrosszabb eddig a szervezés kapcsán: A legszebb talán az volt, hogy két közeli rokon felajánlotta, hogy előadnak majd egy szépséges dalt zongora (szinti) kísérettel a szertartás után. Ez igazán szép gesztus és nekem különösen tetszik, hogy ők úgy gondolták, valamivel szeretnének maradandó élményt szerezni nekünk, és a násznépnek. A legrosszabb talán még hátra van, hiszen még van több mint egy hónap, és tapasztalt rendezvényszervezőként tudom, hogy az utolsó egy hétben szokott borulni a legtöbb dolog, de állok elébe. De talán a fogadóval való harcozás volt a legvacakabb, illetve egy-egy nem végiggondolt, külső kritika a helyszínválasztásunkkal kapcsolatban.  Én már ezerszer lejátszottam a fejemben az esküvőnket, tudom, hogy minden a helyén van, és minden úgy lesz jó, ahogy a jó álmaimban szerepel (a rémálmaimról most említést sem teszek). Talán majd néhány embernek nem tetszik a hely, néhánynak nem ízlik majd a menü, vagy nem tetszik majd a zenekar, vagy hasonlók, de én majd megpróbálok ezegyszer magamra, magunkra figyelni és nem kritikákra meg morc hangokra.

Tehát visszaszámlálás indul, kötél készítése az idegekből: kész.