Érdekes munkát kaptam nemrég. Egy távoli, sosem látott jóbarát javaslatára (ezúton is köszönet érte, ha olvassa) beregisztráltam magam egy menekültekkel, bevándorlókkal foglalkozó szervezethez Newcastle-ben. Legnagyobb meglepetésemre, a tolmácsolással foglalkozó osztályuk meg is keresett egy munkával a múlt héten. A félreértéseket még az elején szeretném eloszlatni, nem vagyok tolmács, vagy szakfordító, egyszerűen csak egyre jobban tájékozódom az angol nyelvben (és szándékosan nem azt írom, hogy jobban beszélem a nyelvet). Persze a regisztrációnál sem volt elvárás, hogy legyen tolmács végzettségem, vagy hihetetlen hosszú referencialistám. Csak legyen meg az affinitásom, legyen némi elhivatottság bennem az ügy iránt, illetve nyelvi nehézségeim ne legyenek. Ez utóbbit egy teszttel mérték le, ami csupa trükkös kérdést tartalmazott a tolmács szakma kapcsán, illetve le kellett fordítanom magyarra egy angol nyelvű újságcikket. Ez utóbbi kissé megfeküdte a gyomrom, mert meggyőződésem volt, hogy nem angol nyelven született szöveget kaptam, mert eléggé elcs_szett nyelvezete volt, és azt hiszem sok helyen voltak benne eleve téves mondatok. A szöveg egyébként a vörös-khmerekről szólt (azaz a kambodzsai kommunista csapatról), akikre a szöveg khmers rouge néven hivatkozott, holott, van erre angol kifejezés, Red Khmer néven, persze ezt már én is csak a wikipédiáról nyomoztam utólag. Lényeg a lényeg, mindent megtettem, hogy tolmácsa lehessek bajba jutott honfitársaimnak. Persze miután megkaptam a munkát elkezdett remegni a lábam, hogy de hogy akkor most ezt mégis hogy. Volt pár napom, hogy felkészüljek a lehetséges helyzetekre, bővítsem kicsit a szókincsemet és ne rettegjek a feladattól. Megkaptam a magyar fél nevét és az angol fél nevét is, akik között zajlott a beszélgetés, illetve a címet és a tolmácsolás becsült időtartamát. Ebből kellett kiindulnom. Sajnos a szervezet másodjára sem tudta pontosan megadni a hely címét, ami nem kis fejfájást okozott, főleg azért, mert azt hittem egy bíróságra kell mennem (court) majd végül kiderült, egy magánlakásra vagyok hivatalos (ami azért valljuk be jóval kellemesebb környezet, mint egy bíróság). Nagyon korán odaértem a megadott címre, így volt időm sétálni, nézelődni. A kapuban összefutottam egy kedves lakóval, megkérdeztem, hogy ismeri-e az ügyfelemet és melyik lakásban lakik (persze bemutatkoztam és elmondtam, hogy miért kérdezem) mivel az alapítvány ezt sem adta meg pontosan. Így némi információval lettem gazdagabb, de jóval előbb nem mertem becsöngetni a helyre, ugyanis a lelkemre kötötték, hogy ilyen helyzetben nem nagyon beszélgethetek, ismerkedhetek, véleményt nem mondhatok, és nem lehetek elfogult az ügyfél iránt. Ez teljesen egyértelmű dolog, csak elég nehéz betartani J
Már jó előre elterveztem, hogy milyen bemutatkozó szöveget fogok majd előadni, meg a hivatalos részeket is jól betanultam, amiket el kell mondani kötelességből a tolmácsolást megelőzően. Persze ezekre mind nem volt lehetőségem, mert az angol fél késett, amikor pedig megérkezett, a kabátját se vette le, csak belecsapott a lecsóba.
Sokat gondolkoztam egyébként a munka előtt, hogy miért lehet kint élő magyarnak szüksége tolmácsra, hogy hogy nem beszél elég jól angolul, vagy ha már ilyen helyzetben van, miért nincs vele valaki, aki beszélne angolul. Az 56-ban kivándorolt generáció jobbára már magyarul alig beszél, angol az anyanyelve, a fiatalok között vannak persze akik úgy vágnak neki Angliának, hogy egy mukkot sem beszélnek, de általában ők közösségekben élnek, ahol mindig van valaki, aki tud segíteni a másiknak. Persze az igazságtól nem álltam nagyon távol, egy 56-ban kivándorolt magyar bácsi, István segítségére kellett lennem (egészen különös, hogy mindezt augusztus 20-án, az Államalapítás ünnepén egyben István névnap alkalmával tettem). István kb. 10 éve kapott stroke-ot, azóta nem beszél se angolul se magyarul, csak szófoszlányokat mond ritkán. Néhány éve pedig mindezt megfejelte egy infarktussal, így meglehetősen nehezen közlekedik, nehezen mozog. Feleségével, Verával él, az asszony gondoskodik róla lelkiismeretesen, ő a hivatalos gyámja is férjének. Vera azonban nem beszél angolul, ezért kellettem én. Azaz valamennyit beszél angolul, amolyan konyhanyelven szavakat, félmondatokat, amennyi a hétköznapi élethez kellhet, bevásárlás, orvos, stb… Maga a munka egy órás volt mindösszesen, de nagyon nagy odafigyelést igényelt és borzasztóan leszívta az agyamat a nagy koncentrálás. Főleg az, hogy mindenre oda kellett figyelnem, ráadásul volt egy nagyon segítőkész szomszéd is a helyszínen, aki néha jól bezavart, néha őt is fordítottam. Furcsa volt, hogy az agyam hogy dolgozik ebben a helyzetben, minden pillanatban oda kellett figyelnem, hogy ki mit mond milyen nyelven, én azt hogyan fordítom, és mindig a megfelelő nyelvet használjam a megfelelő félnek. Kívülről ez talán egyszerű, de én még rutintalan vagyok az ilyen helyzetekben, ezért nagyon lefárasztott ez a munka. Persze nagyon jó érzés volt a munka végeztével sétálni egyet Newcastle-ben, aztán beülni egy jó jutalomkávéra és sütire a Starbucks-ba.
Miután hazaértem elkezdtem utána nézni újra az 56-os történéseknek és a kivándorlási hullámnak. Azért írom, hogy újra, mert gimiben persze tanultam erről, meg egyetemen is némileg, de ennyire közelről még nem észleltem sosem a történelmet – úgymond. Az 56-os események után több mint 200 ezer magyar emigrlát „Nyugatra”, nem sok felmérést találtam arról, hogy közülük menyien tértek vissza, de gyaníthatóan nagyon kevesen. Néhány rádióműsort hallgattam meg és cikkeket olvastam el. Egy mondat nagyon megragadt bennem, amely egy 56-ban kivándorolt magyartól származik, akit évek múltán arról kérdeztek, miért nem tér vissza szülőföldjére. A válasz így hangzik: „Erről a Magyarországról valószínűleg már nem mennék el, viszont ez még nem az a Magyarország, ahová szívesen mennék vissza.”
Utolsó kommentek