May the twenty-fourth be with you

Soron következő gasztronómiai jellegű posztomat bakteriológiában* járatos barátaim figyelmébe ajánlom.
Következzék a Bakteriológus Desszert, közismertebb nevén a Crème brûlée!
Ezen édességgel először tavaly a hotelben töltött idő alatt találkoztam, miután már mindent végigettem az étlapról, gondoltam bepróbálom ezt is.
Később összefutottam a boltban kapható verzióval is, ami felkeltette Urszuszkában az érdeklődést és elkészítette házilag, nagy örömömre.

A franciáknál égetett krém, a spanyoloknál katalán krém az elnevezése.

És hogy mitől bakteriológus desszert?
Hát egyrészt úgy néz ki, mint egy baktérium pázsit a lemezagaron vagy mint egy biofilm. :D
Másrészt meg az elkészítése könnyebb egy átlagosan felszerelt mikrobiológiai laboratóriumban, mint egy átlagosan felszerelt konyhában.

A nagy truváj ugyanis a végén van, a majdnem kész édesség tetejére (barna) cukrot kell hinteni, majd karamellizáló pisztollyal (=szakácsfáklya) keményre égetni (vagyis karamellizálni).
Erre a célra véleményem szerint tökéletesen alkalmas lehet egy Bunsen-égő szúrólángra állítva. :)
A másik, hogy a recept szerint a sütőben a kis edényeket egy magas falú, vízzel félig feltöltött tepsiben kell sütni - én ilyenről még nem is hallottam, igaz nem vagyok túl járatos a szakácstudományokban -, gondolom a vízgőz miatt meg hogy ne száradjon ki a cucc.
Ami erről eszembe jutott, hogy egy autokláv tökéletesen el tudná végezni ezt a munkát, ugyanis az lényegében egy vízgőzzel telített levegőjű túlnyomásos sütő...
Tehát sütés-főzés autoklávban, a végén a cukrot Bunsen-égővel karamellizálni...done! :)

A krém alapja az ún. "custard", amiről hetekig-hónapokig nem tudtam megmondani hogy mi is az, pedig itt minden azzal készül.
Nos a válasz egyébként roppant egyszerű: főzött tej (vagy tejszín) és tojássárgája. Általában édességekhez használják (Crème anglaise), hozzáadott cukorral és pl. vaniliával, de sósan quiche-hez is.
Mi egyébként lángszóró helyett a sütő grillező funkcióját használtuk, kevésbé látványos, viszont könnyebb odaégetni.



Emlékszünk még, mire használta Amélie Poulain a kiskanalat? :)
https://www.youtube.com/v/O4MGYMJij8I#t=0m36s





A recept:
http://www.nosalty.hu/creme_brulee_recept_227

Hozzávalók 4 főre

- 250 ml habtejszín
- 100 ml tej
- 100 g kristálycukor
- ½ vaníliarúd
- 3 tojássárgája
- ½ tojás fehérje

Elkészítés

   1. A tejszínt, a tejet és 25 g cukrot a vaníliarúddal együtt felforraljuk. Közben egy másik tálban a tojás sárgákat és a tojás fehérjét 25 g cukorral elkeverjük.
   2. A felforralt tejből a vaníliarudat kivesszük, majd a tojásos keverékhez öntjük, az egészet habosra keverjük. A meglehetősen folyékony állagú krémet négy szuflétálkába öntjük, a tálkákat egy magasabb falú tepsire helyezzük, a tepsit a tálkák feléig felengedjük vízzel.
   3. 120 ºC-ra légkeverésen előmelegített sütőben 80-90 perc alatt megsül. Akkor kész, amikor a krém közepe is szilárd. Miután a tálkák kihűltek, fogyasztásig lefóliázva hűtőben tartjuk. Tálalás előtt 50 g cukrot egyenlőképpen elosztunk a négy tálka tetején, és karamellizáló pisztollyal vagy forró grillsütőben karamellizáljuk a cukrot. Azonnal fogyasztjuk.

Jó étvágyat kívánunk!


*a bakteriológus nem azonos a bakterral!

U.I.: ha netán valamelyik vállalkozó kedvű kolléga elkészítené laborkörülmények között, szívesen közzéteszem a tapasztalatait! :)


 
 

Egy napsütéses vasárnap délután elkirándultunk Whitby-be.
Whitby a tengerparton van, ahová másfél óra erdei vonatozással lehet eljutni.
Az első kérdése a várossal kapcsolatban mindenkinek az volt, hogy ugye ettünk ott fish'n'chipset és felmentünk-e a lépcsőn.
Mindkét kérdésre igen a válasz, ettünk halat és felmentünk a lépcsőn is, a lépcső tetején egyébként egy apátság romjai vannak.
A fish'n'chips azért ekkora szám, mert elvileg ott fogják a tengerben helyben, bár ez nem igaz, mert speciel ahol mi ettünk, ki volt írva, hogy a mai hal skót vizekből származik.
Van valami híres és drága fish shop, valószínűleg ott kellett volna ennünk, de nagy volt a sor és drága is volt, jó nekünk a skót tőkehal is, pláne hogy én black puddingot ettem (véres hurka, de olyan panírban van, mint a hal).

Whitby még egy dologról híres, hogy nagy részben ott játszódik Bram Stoker Drakula c. regénye. A városban van pár Drakula tematikájú ajándékbolt, ennek kapcsán olvastam utána a dolognak, érdekes szerintem.

A Wikipedia ezt írja:
"Abraham 'Bram' Stoker ír számazású író, 1890-ben találkozott Vámbéry Ármin magyar professzorral, aki először mesélt neki a havasalföldi uralkodó, III. Vlad Tepes Drăculea legendájáról. E karakter nyomán hat évi kutató munkával alkotta meg Stoker a vámpír figuráját. Habár hihetetlen, de Stoker sosem járt Kelet-Európában. A regény a 4 fal közti kutatómunka iskolapéldája. Sokáig gondolkozott a cselekményen. Többek közt a British Libaryben és Whitby könyvtárában kutatott. 1897-ben megjelent a Drakula regény és osztatlan sikert aratott."

És ami még jópofább, magyar vonatkozású dolog:
"Sokan úgy gondolják, hogy a "vampire" kifejezés is Vámbéry vezetéknevéből ered."
Ez poénnak jó, bár nálam egy szinten mozog a Jézus magyar volt kezdetű okosságokkal. :)
(Érdekes, hogy az angol nyelvű szócikkben egyáltalán nem szerepel Vámbéry neve.)

És most lássuk Whitby-t!


 

Sok nagy volumenű dolog történt a héten, játszottunk az angolokkal, feloszlott a Kispál és a Borz, megjött a Tesco Clubcardom.

A Kispál és a Borz feloszlásával hivatalosan is véget ért a fiatalságom, ez elég szomorú dolog. Megjegyzem, az első öt albumuk ami szerintem zseniális, a többin csak egy-két szám erejéig tudták megközelíteni azt az érzést, hogy ez aztán a valami más.

A focival kapcsolatban ott hagytuk abba, hogy még a vébé előtt elterveztük, hogy elmegyünk egy pubba, átérezni a legendás angol szurkolást.
Ebből annyi lett, hogy az Anglia-USA nyitómeccs a reptéren ért minket, felszállás előtt megnéztem az eredményt: 1-0. Mondom, nem lesz itt gond.
Mire leszálltunk Budapesten, már 1-1 volt, a röhejes potyával.
Aztán a csapat további szereplését mindenki ismeri, amikor visszaértünk Stocktonba, akkor jött a hírhedt Anglia-Németország. A kezdést elnéztem, így otthonról kezdtem nézni, majd látva a mérkőzés alakulását, Urszuszkával úgy döntöttünk, hogy bölcsebb lesz itthon maradni, nehogy németnek nézzenek minket az akcentusunkkal. :)
(2-1-es német vezetésnél egy érvényes gólt nem adtak meg az angoloknak, végül a németek 4-2-re verték az angol válogatottat.)
A meccs lefújásától kezdve tehát okafogyottá vált a csapat támogatása, a Tescoban is hihetetlen olcsón kezdték adni az angol zászlós bögréket, labdákat, kocsidíszeket, ha kell valakinek, még most is szólhat. ;)

A pub látogatás tehát bizonytalan időre elhalasztódik.

És most következzék valami egészen más:
Blogajánló!
Sokan írtak már "az angolokról", de Kurtz ezredes írásánál szórakoztatóbbat nehéz találni.
A blog címe is beszédes, "Gyűlölt ellenségeink", ahol is minden nemzet megkapja a magáét. A fikázás mesterfoka ez, én teli szájjal röhögtem minden mondaton, egy kis kultúra, háborús hősök, sport, ami a csövön kifér, tényleg zseniálisan oszt mindenkit. :)
Természetesen nem szabad komolyan venni, néhány kommentelő szemmel láthatóan nem rendelkezik humorérzékkel, szóval csak lazán.
Tehát a blog:
http://gyuloltellensegeink.blog.hu/2009/11/08/az_angolok_2

Olvassátok el, érdemes!

A balansz kedvéért akkor én is megírom a leánybúcsú történetét, hátha valaki ötleteket kap a sajátjához.

A hazaútról Urszuszka írt hosszan, én csak kiegészíteném, leginkább a repülőgép felszállása és leszállása közti részt, ami alatt Urszuszka rácsatlakozott Cobb álomhozó készülékére. :)
Feltételezem, kevés olyan olvasónk van, aki átélt már ilyet. Röviden: kellemetlen.
Felszállás után (amit én kimondottan imádok, olyan mintha egy jól gyorsuló kocsiban ülnék) még emelkedés közben, kb. tizenöt perc elteltével érzékeltem, hogy a repülőgép finom rázkódása, zúgása mintha elállt volna hirtelen. Csak úgy siklottunk a levegőben. Nem tudtam eldönteni, hogy ez most normális, hogy volt-e már ilyen eddig is.
Ez a kihagyás úgy max. egy percig tarthatott, de lehet hogy fele annyi sem volt. Ezt egyébként később a reptéren utastársaink is megerősítették, ők is tapasztalták ezt.
Na ezután egy perccel a magyar kapitány bejelentkezett, hogy műszaki hiba van, ami ugyan nem fenyeget minket közvetlenül, gond nélkül eljutnánk Londonba, de a gép visszahozása problémás lenne, meg a karbantartó bázis is itt van Budapesten. Hát lehet, hogy ez volt az igazság, lehet hogy nem. Gondolom akkor is ezt mondanák be, ha égne a gép mindkét motorja, nem kell itt a pánik. :)
Jobb, mintha azt üvöltötte volna a mikrofonba, hogy
"MIND MEGHALÚÚÚÚÚNK!!!!!! ÁÁÁÁÁÁÁ!!!!!!!".
Vagy: "Ha kinéznek balra, látják, hogy áll a hajtómű. Ha kinéznek jobbra, láthatnak engem az ejtőernyővel és a mikrofonnal."
Igen, azt hiszem a lehető legjobb megoldást választotta a derék ember.





















Na de ez nem úgy megy ám, hogy felszállunk, leszállunk, szevasz. Nem.
Mivel az aircraft jól meg van tankolva kerozinnal, a gép tömege a biztonságos leszállási tömeg felett van, így azt csökkenteni kell.
Ezt kétféleképpen lehet, vagy rálocsolják a földiek fejére a kerozint, aminek ők nem örülnének, vagy a Tápióság feletti 20-30 perces kőrözéssel elégetik azt, illetve egy részét. Esetünkben ez történt és csak ezután tértünk vissza a földre.
Urszuszka itt csatlakozott be az események láncolatába. :)
A gépen megvártuk a gyors diagnózist, a kapitány végig nagyon empatikus és türelmes volt, tudósított mindenről, elmagyarázta, hogy az egyik visszajelző műszer hibájáról van szó, lehet hogy csak az azt vezérlő számítógép a ludas, amit lehet hogy csak elég újraindítani, a windowsos gépekhez hasonlóan. Hát végül is ugye nem lehetett, meg kellett várni a következő beérkező Airbust. Egyébként ugyanez a kapitány vitt minket végül Londonba délután, noha a műszakja talán már le is járt addigra.
Ő megtett mindent, hálás vagyok neki, a sz@r szemét Celebi nevű cégnek meg a jó édes anyját, miattuk volt a felszállásra kész gépen a töketlenkedés fél óráig. Nem is csodálom, hogy leminősítették a repteret a napokban, látok összefüggést.
Igazából a légitársaságot sem hibáztatom, velük fogunk repülni továbbra is, csak lehetnének kicsit jobban szervezettek. Az hogy egy műszer elromlik, hát megesik, mondjuk azért többet ne, if I might ask.
Érdekes amúgy, hogy utána olvastam az esetről a sajtóközleményt, ott a futóművet írták a probléma forrásának. (?)
http://index.hu/bulvar/hirek/2010/06/26/visszafordult_ferihegyre_a_wizz_air_egyik_gepe/

Hát összegezve, nagy kaland volt, örülök hogy nem volt komolyabb baj, de egy ilyen elég volt egy életre. Pár héttel később unszolásomra megnéztük a Végső Állomás című repülőbalesetes horrort. :)

Ne felejtsük a repülés alapszabályát:
Fent még senki nem maradt!

Az esküvőről magáról sokat nem írnék, pénteken a hivatali esküvő nagyon kis szolíd volt, a motherbook-driver néni nagyon aranyosan készült, nagyon lelkes volt, noha tudatában volt, hogy mi a szombatira gyúrunk inkább. Az egész nem volt fél óra, ami jó volt, mert másnaposak voltunk, másrészt meg nagyon kis meghittre sikerült, örömmel gondolok vissza rá, meg hát jó ráhangolás volt a másnapi "show"-ra.

A szombati showra az örömanyák kuruzslására elvonultak a felhők, tényleg ez volt az egyetlen nap abban a két hétben amikor nem esett egy csepp eső sem.
Az egyetlen zavaró körülmény a több tonnányi szúnyog volt, a boldogságkapu közvetlenül a dzsindzsás mellett volt, úgyhogy tudtak kellemetlen pillanatokat okozni a repellensek ellenére is. De hát ez legyen a legnagyobb baj egy esküvőn.
Tényleg minden a terv szerint zajlott, ami kevés baki volt, azt is minimális erőfeszítéssel sikerült elhárítani. Állítólag minden esküvőn két dolog biztos, hogy valaki meg fog sértődni és hogy valaki biztosan nem fog eljönni. Nos, esetünkben csak a második valósult meg. Persze lehet hogy volt, aki meg is sértődött, de ezt akkor tapintatosan elhallgatta.


















Tamás kiváló személyre szabott ceremóniát rittyentett, ez volt az utolsó celebrálása mielőtt kiment volna külföldre. Volt aztán zongorán kísért ének, az egész esemény a kertben zajlott, kicsit halivúdi fílingje volt.
Gratulációk (facebookosnak: lájkolás), fotózás, vacsi, tánc (angol keringő, haha, mi), az elmaradhatatlan képnézegetés, amit legalább akkora élmény volt összerakni, mint levetíteni, torta (amiből csak másnap tudtunk enni), vonatozás, ajándékok átvétele (ez nem is volt tervezett), menyasszonyrablás, komolyan mondom, úgy repült az idő, hogy még vizet sem volt időnk inni nemhogy pálinkát, én egyfolytában a kiszáradással küszködtem.
De tényleg. Az egyik pillanatban még várom Urszuszkát az oltárnál, a másik pillanatban már a baldachinos ágyban hortyogunk. Meggörbült a tér-idő kontinuum, az lehetett. (Szerencsére más nem görbült meg, ehehe.)
Azt sajnálom csak, hogy szinte senkivel nem tudtam három mondatnál többet beszélgetni, pedig voltak akiket hosszú idő után láttam először. De hát magamra vessek, kellett nekem Angliába költözni!

Pénzügyi oldalról nézve egy esküvőt rémisztő számok jönnek ki a kiadási oldalon, de megért minden ráfordított forintot, persze biztos lehetett volna spórolni (közismerten olcsójános vagyok), de az lehet, hogy az élmény rovására ment volna.
A Rosinante Fogadót és a Cascade Music Jamet csak ajánlani tudom mindenkinek, nagyon jó munkát végeznek. Meg persze Gyurit, a fotóst, aki csak a szerencsénknek köszönhetően nem egy pocsolyában fekve fotózott madarakat aznap. :)

A menyasszonyrablás részét még megemlíteném a zenekar kapcsán, igazi meglepi volt, hogy éjfélkor egyszer csak szembe jött velem a basszusgitárom meg az erősítőm, egy kis konspiráció révén odakerültek ugyanis a helyszínre. A feladat ugyebár ilyenkor a menyasszony visszaszerzése különféle tréfás feladatok végrehajtása által, én ezeket megúsztam (cipőből sem ittam), a zenekarral végül is négy számot játszottunk együtt (ebből kettőt életemben nem játszottam még, az olyan is lett, bár ebből a közönség állítólag mit sem érzékelt), jó móka volt, sosemvolt basszusgitárosi karrierem második legnagyobb közönsége előtt. :)

Összefoglalva: ez volt a tökéletes esküvő (9,5/10, a szúnyogok miatt). Életem legjobb esküvője volt. :)

A "nászút" a fogadóban jó kis levezetés volt, igazi nászutas idővel (értsd: esett az eső végig). Ha valaki kérdezte, akkor mondtuk, hogy Angliába lesz az út, ami végül is igaz is, pár hete voltunk egy cuki kis városban kirándulni, lesz majd egy poszt arról is. Meg még esetleg Skóciába átugrunk kirándulgatni egy hosszabbat, ha már itt van a szomszédban. Tudjátok, Gretna Green, Lochness, szép tájak.

Kiírás szerint most ugye a babablog jön, hát arra azért még várni kell...




















Egyelőre marad Anglia, mint téma.
 

Kicsit régen frissültünk, noha téma lenne bőven. Csak hát az ifjú házasok élete, tudjátok. Meg aztán... lusta is vagyok írni. :)

Érdekes amúgy, itt a blog.hu-n lehet nézni ilyen statisztikákat, hogy hányan töltik le az oldalt, hány látogató, ilyesmi, nos, még az ilyen uborkaszezonban is meglepően sokan. Ezek az emberek vagy optimisták, vagy nosztalgiáznak, vagy simán csak idevette őket a google a "péniszgurtni" kifejezésre.

Egy kis ontopic:
kezdjük mondjuk onnan, hogy otthon vagyunk Budapesten, az időpont az esküvő előtti csütörtök, délután hat óra és én Anyukámnál tömöm magamba a bundás kenyeret fokhagymás tejföllel. A bundás kenyér stratégiai fontosságú bélelőanyag, ha az ember ivászatra indul fejletlen májenzimekkel, amelyek a gyönge ale-típusú sörökhöz vannak szokva.
Az ivászat ugyanis elkerülhetetlen, sőt kívánatos egy legénybúcsún, különösen, ha az ember a saját legénybúcsújára (angolul: stag night) indul.
Malgabo elindult és nagyon jó volt neki ott.

Egy közeli étterem-félében kezdtük a cimborákkal, voltunk úgy tucatnyian, folyt a sör meg a tömény, ugyan nem mindenki ismert mindenkit, de azért nem ültünk kussban, elhihetitek. Ajándékot is kaptam, búvármaszkot csutorával, egy aláírt gitárt, meg papucsot, ami kényelmes viseletnek bizonyult az est hátralévő részében. A papucs szimbolikáját gondolom nem kell agyonmagyaráznom, a búvármaszkhoz is volt valami, de rég nem tudom mi vót.
Mindenesetre az ünnepi játékok nyitányaként a búvárcsutorából kellett (volna) kiinnom a beletöltött Master Jägert.
Gyerekek, ezt ne próbáljátok ki otthon.
Ha ugyanis szakszerűen veszi az ember a szájába a csutorát (ez sokadszorra meg is valósult), bármilyen folyadék egyenesen a légzőszervekbe kerül, ami reflexes köhögést, röhögést és bazmegezést vált ki.
Aztán jöttek a kvízjátékok, természetesen a leendő feleséggel kapcsolatban, a rontott kérdésekért természetesen "büntetés" járt, ami -nem fogjátok kitalálni- ivás volt. Annyit mondok, hogy ha a kérdések a zöld kártyáért mentek volna, nem biztos, hogy nem toloncolnak ki. :D

Volt aztán egy filmes kvíz is, néha azért itt is elhasaltam, noha "alapfilmekről" volt szó. (Brian élete, Gyalog-galopp, Bud Spencer-Terence Hill, Torrente, Üvegtigris, stb.)
Ekkortájt a hely is elkezdett zárni, mi pedig továbbindultunk az akadályverseny következő állomásáig, a Margitszigetre.
Természetesen én ekkora már -az óvintézkedések ellenére- sapkarészeg voltam, bizonyos részekre csak MannCsi nevű kedves kommentelőnk férje által készített videók és képek alapján emlékszem, amiket a nyájas olvasók viszont nem fognak látni. :)
Legyen annyi elég, hogy zajosak voltunk, a buszon a Jutka c. Kispál számot vonyítottuk.
A Margitsziget kellemes meleg hely egy szép nyári este. Mint az másnap kiderült, Urszuszka is járt arra az este folyamán vidám hölgytársaságával, noha eredetileg teljesen más volt a tervük.
Nagyjából a Chachacha magasságáig jutottunk (ami azért nem sok annak fényében, hogy a déli bejárótól indultunk), ott vártak rám az újabb feladatok, papucsban, rózsaszín pólóban fejemen búvármaszkkal kellett lányokat leszólítanom, számokat gyűjtenem, pénzért gitározni, testfelületemre rajzokat gyűjtenem, legalábbis a másnap a zsebemben talált fecnik alapján erre gyanakszom. Az filccel rajzolt dolgok elég nehezen jönnek le a bőrfelületről, ez biztos.
A lányok többségében kedvesek voltak, de még a fiúk is, én speciel kiválóan szórakoztam, hamar elrepült felettünk az idő vasfoga, a végefelé szerencsére kezdtem kijózanodni, megmaradt kis csapatunk pedig hazaindult, a hátrahagyott bajtársaktól azóta elnézést kívántam.

1.ábra   Az angol királyi gyógyszerészi társasáság tagja


To be continued...

 

Az esküvőt követő héten szombaton hajnalban vissza indultunk Angliába. Ez mindig egy öröm, mert 12 órás az út, és sokszor rizikós elérni a vonatcsatlakozást Londonban, ha valami van a géppel. Ezért mindig ráhagyunk egy kis időt, hogy tuti mindig mindent elérjünk. Na de arra, ami ezúttal történt, arra nem tudtunk készülni.

Hajnali 3-kor keltünk, hogy fél ötre a reptéren legyünk.Tehát frissek és kipihentek vagyunk már induláskor. A checkinnél minden rendben ment, beszállás is sima ügy volt. Én szokás szerint rengeteg újságot vettem induláskor, hogy elég legyen minden unalmas percre. A repülőn az első cikk olvasása közben még felszállás előtt elaludtam - ami nem szokásom, mert nagyon gyűlölöm a felszálláskori gyomorliftezést. Akkor kezdtem ébredezni amikor a pilóta nem túl finoman, de letette a gépet. Gondoltam ezt olcsón megúsztam, végigaludtam ezt a kényelmetlen utat, de amikor kinéztem az ablakon, láttam a bazinagy BUDAPEST feliratot és éreztem, hogy valami nincs rendben. Újdonsült férjem ekkor megnyugtatólag odafordult és elkezdte magyarázni, hogy amíg én aludtam, szerinte leállt a hajtómű - vagy valamelyik fontos kütyü - a pilóta pedig bemondta, hogy a hibát Lutonon nem tudják orvosolni így visszafordulunk Ferihegyre. Persze az utasok elégedetlenkedtek és őrült telefonálgatásba kezdtek. A pilóta elmondta, hogy kb 15 perc és a hibát megpróbálják kijavítani, ha nem sikerül, akkor pedig maradunk egy darabig. Hát nem sikerült, úgyhogy leszálltunk a gépről, visszavonultunk a tranzitváróba, akkor még nem tudtuk, hogy a következő 8-9 órát itt fogjuk tölteni. A női mosdóban szóba elegyedtem egy hölggyel, aki láncban szívta el a cigiket, és elmesélte, hogy ő most repül életében először, hogy meglátogasson egy rokont Angliában, és hogy az elmúlt 9 évben nem sikerült őt erre rávenni, mivel nem mer repülni. Erre ezt kapja. Hát igen. Ez után egyébként még sikerült pár másik alkalmi barátra is szert tennünk, hiszen az ember mégiscsak társas lény. Közben eltelt 3 óra a felszálláshoz képest, így elkezdődött a kajajegy osztása világháborús stílusban. Közben többen elhagyták az ojjektumot és másképp próbálták elérni úticéljukat. A kajajegyben az volt a vicc, hogy a tranzitban lévő étterem már ki volt fosztva, de ha nem lett volna, akkor se tudta volna az az egy szerencsétlen lány kiszolgálni a 150 utast. Nagy nehezen kaptunk engedélyt arra, hogy kijussunk a tranzitból. Ehhez fel kellett szállni egy buszra, ami elvitt minket a két méterrel arrébb lévő kiszálló kapuhoz, ott kicsekkoltunk, útlevél ellenőrzés, miazmás, és máris lehetett odakint kajához jutni. Persze vizet és kávét már nem tudtam visszavinni a tranzitba, hiszen folyadékot bevinni nem lehet. Újra becsekkoltam tehát, sorbaállás, öv le, cipő le, stb... Reggel 6 helyett du 2.30-kor nagy nehezen felszálltunk tehát egy másik gépre, mert az eredetit már nem lehetett megszerelni (nem is bánom). Persze beszálláskor még adódtak problémák, az alvállalkozók által üzemltetett beszállítás nem tudta teljesíteni a feladatát, ugyanis lövésük nem volt róla hányan vagyunk a gépen, és kinek a csomagja van a raktérben. Ezért a gépen újracsekkoltak mindenkit. Majd a fentebb említett hölgyre teljesen jogosan rájött a pánikroham, és úgy döntött nem ez lesz élete első repülő útja, és családjával együtt elhagyta a gépet a felszállás előtt, persze sok hangos, intelligens beszólás követte mindezt. Ezután a repülés szabályai szerint sajnos újra csomagellenőrzést kellett tartani, mivel aki elhagyta a gépet, véletlen elvihette valaki csomagját. Ekkor már a tetőfokára hágott a hangulat a gépen.

Végül rendben fel- és leszálltunk. Persze a King's Crossról menő vonatunkat már jó rég lekéstük, így tapasztalatból már vártuk, hogy Ł200 körül lesznek az újabb jegyeink (hozzátenném, a korábbi jegyeink, amiket így nem tudtunk használni, Ł40-ba kerültek), és ha teli vonatot fogunk ki, még ennyi pénzért három órát állhatunk is a vonaton. Hálistennek le tudtunk ülni, és összesen 18 órás utazás után visszatértünk a ködös Albionba.

Kezdjük talán onnan, hogy egészben hazaértünk Budapestre. A vonatút és a repülés is teljesen rendben volt, kényelmes volt, persze az extra lehúzásokat nem tudtuk elkerülni úgy is mint elfelejtettünk beszállókártyát nyomtatni, aminek hiányában a wizzair Ł16-ot legombolt rólunk. Odahaza minden a régi, őrült rohanásba kezdtünk az esküvőt megelőző 5 napban: fogorvos, ruhapróba, dekorációk, nagymamák, helyszínszemle, pálinkaszerzés, miazmás. Aludni persze egyik éjjel sem tudtam odahaza, ami kezdett fenyegetőleg hatni az esküvő jó hangulatára. Nonplusz ultra az volt, hogy pénteken, a polgári esküvőnk után este 7 óra magasságában a fotósunk lemondta a szereplést a másnapi lagzira, így éjjel 10-ig egyeztettem az új fotóssal, aki egyébként egy tünemény, és rendkívül jó munkát végzett végül. De ez is csak a cseresznyén múlott. Nem is tudom hogy történhetett, de az esküvő napján már minden sima ügy volt, idegességnek, fáradtságnak nyomát sem éreztem/éreztük, minden simán ment, egy-két bakitól eltekintve. Nem untatnék itt senkit sem a részletekkel, nagyon jól éreztük magunkat, néhány családi gubancot is kisimított az esemény ami mérhetetlen nagy öröm volt. Voltak olyanok is, akik újra egymásra találtak, és voltak olyanok is, akik azt mondták, legalább ilyen jó esküvőt szeretnének maguknak. Egy szó mint száz, minden maga volt a tökéletesség teljessége. Az esküvőt követő 3 napban még a fogadóban maradtunk - ami az esküvőnk helyszíne is volt egyben. Minden reggel bőséges, igazi szállodai reggeli fogadott minket, rózsaszirmok az ajtóelőtt, csendes kis baldachinos szoba, jacuzzi ...mondjam még? Nem is éreztük hiányát a nászútnak elvégre ebben a három napi lustálkodásban minden tőlünk telhetőt megtettünk :)

A hazaút maga volt a pokol, de az majd egy külön bejegyzést érdemel.

Kedves Olvasók!

Eljött a nap, hogy újra hazautazzunk, ezúttal nem csak egyszerű látogatásra, hanem, hogy összekössük életünket és szerelmünk hajója tovaússzon a boldogság folyóján (ahogyan azt egy vérbeli anyakönyvvezető mondaná).

Volt itt minden az elmúlt hónapokban: rettegés a kimondhatatlan nevű vulkántól (amely biztosan akkor fog kitörni újra amikor mi gépre szállunk), legújabban rettegés az árvíztől, bár esküvőnk helyszíne igencsak távol esik a Dunától, ennek ellenére a víz majdnem a fogadó parkolójában volt egy hete. Most pedig már csomagolunk, szendvicset gyártunk, elköszönünk és megyünk haza. Estére már vigyorgó családtagok, magyar földieper és vélhetően 30 fok vár minket.